A rokkantság társadalmi megítélése
A rokkantság társadalmi megítélése annyira változatos, mint amennyire azt is nehéz eldönteni, hogy egységes társadalmi csoportnak tekinthetőek-e a fogyatékkal élők. Azért fontos ez, hiszen a különféle társadalmi csoportokkal kapcsolatban kialakul egyfajta általános megítélés és attitűd, amely alapján a társadalom tagjai viszonyulnak hozzájuk.
Egy egységes társadalmi csoport politika és jogformáló tényező, amely egységesen tud fellépni az érdekei védelmében is.
Egy nagy csoporton belül a csoportképző jellemzők két körbe sorolhatóak: a kis csoport tagjainak hasonlóságai, illetve a kis csoport tagjainak eltérései a nagy csoport tagjaitól. Érdekes ezeket megvizsgálni a fogyatékkal élőkkel kapcsolatban, három szemszögből: mit tudunk a hasonlóságokról és eltérésekről, mit gondolunk róluk és mi lehet a valóság.
Képeznek-e önálló társadalmi csoportot a fogyatékos emberek?
A megváltozott munkaképességű emberek csoportjának homogenitását többféle szempontból vizsgálhatjuk. A legtöbb területen arra az eredményre fogunk jutni, hogy nagyon széles skálán szóródnak a jellemzők, hiszen nem mindegy, hogy valaki születésétől fogva korlátoztt vagy valamely betegség vagy beleset következtében lett korlátozott, hogy ő maga hogyan éli meg a rokkantságát, a képességei megváltozását (hátrányos helyzetűnek érzi-e magát), ami függ attól is, hogy mennyire támogató a környezet, amiben él. A nem eléggé nyitott társadalom a megváltozott mozgásképességű embereket egyetlen szempont alapján próbálja egy csoportba sorolni, nevezetesen, hogy mozgásukban korlátozottak, és elfeledkezik arról, hogy ez a paraméter önmagában még nem fejezi ki azt, hogy ez az állapot mit jelent az egyes egyének számára. Nagyon fontos szempont – és ebben a vizsgált csoporton belül szintén óriási eltérések vannak – hogy fogyatékkal élők csoportja mennyire nyitott a társadalomra, annak normáira, a beilleszkedésre, illetve a társadalmi életben való közreműködésre, vagy éppen elzárkózó attitűdöt vesz-e fel.
A társadalmakban élő embernek két alapvető törekvése van, mindkettő a túlélést és fajfenntartást szolgálja. Az egyik a nagy csoporthoz való tartozás, a másik az identitás keresése és a csoportból történő kiemelkedés. E kettő dinamikusan alakítja a társadalom kisebb sejtjeit, így például a fogyatékkal élők társadalmi csoportját is. Alapvetően meghatározza a rokkant személyek társadalmi megítélését, hogy ők maguk mennyire határozzák meg magukat a korlátozottságukon keresztül (mennyire érzik az identitásuk részének), hogy viszonyulnak saját identitásukhoz és mennyire hagyják, hogy az eltávolítsa őket vagy éppen kiemelje őket a társadalom szövetéből. Természetesen ez visszafelé is igaz: nem mindegy, hogy a társadalom mennyire nyitott arra az elképzelésre, hogy minden rokkant személynek megvan a maga története, egyénisége, törekvései és mennyire kész megtanulni a mozgássérült személyekkel való kapcsolattartás, együttélés szabályait, azok hétköznapi életben való alkalmazását, vagy egyes személyek “kiváltságává” teszi azt.
A nyugat-európai modern társadalomfelfogások szerint a rokkant személyek csak abban az esetben képeznek önálló társadalmi csoportot, ha az érdekeik képviseletéről van szó. Ez pontosan azt jelenti, hogy joguk van a speciális életkörülményekhez és ahhoz a segítséghez, amely minőségi életet biztosít számukra. Egyébként társadalmunk teljes jogú tagjai, akik, ha biztosítják számukra a megfelelő élet- és munkakörülményeket, hasonlóan produktívak, és értékesek mint az egészségesnek nyilvánított társaik. Ezekben az országokban egyre nagyobb lendületet kapnak a törekvések a megváltozott képességű emberek számára fontos épített körülmények (akadálymentesítés) és társadalmi segítség biztosítására. Nem utolsó sorban pedig egyre emberibb, elfogadóbb és nyitottabb társadalmi megítélés van kialakulóban, amely hozzásegíti őket a társadalomba való (vissza)illeszkedéshez.